|
Szakítós versek
Harcos Kata 2005.12.15. 19:00
Vissza se nézz! Enyém az emlék.
Menj és élj! Szeretni úgyse tudsz!
Vissza se nézz!
2004.08.23.
Még néha visszajár az emlék
és velem vagy olykor Kedvesem
csalóka álmaimban, s lennék
veled vágyón és szerelmesen…
Olyankor érzem a fájdalmat,
amit a véglegesség jelent…
elzárkózásodat, és a szánalmat,
amit adni tudnál szerelem helyett.
Vissza se nézz! Enyém az emlék.
Menj és élj! Szeretni úgyse tudsz!
A tiedhez hasonló elmék
pályáján úgyis csak visszajutsz…
Nem hozzám, -ne hidd, hogy ezt remélem-
csak pályád ismétli majd önmagát.
Érzések nélküli életedben
jön majd, ki helyettem visszavág.
Egyszer téged is elér –tudom-
a mindent elsöprő szerelem,
és akkor merenghetsz majd a múlton,
ha más játszik veled, mint te velem…
Az álmok tovatűntek
2004. 08. 29.
Az álmok tovatűntek. Hát vége…
Dobd a leveleimet szemétre!
Felejts el! A függöny, ím legördült.
Mi fontos volt már silánnyá törpült.
Mit neked szántam el nem fogadtad.
Érzéseid, vágyad megtagadtad
gyáván tőlem, mihelyt messze mentem.
Míg ott voltam csak addig kellettem.
Ennyi volt csupán mit adni tudtál?
Néhány ölelésbe beleuntál…
Milyen szegényes is az életed!
A csókjaid még velem maradnak
emlékéül pár szép pillanatnak…
szeretni nem tudsz, hát Isten veled!
VÉGE…
2005. 01. 30.
Hát vége! Lezártalak egészen.
Már nem reménykedem merészen,
vagy naivan többé, mint egykoron,
s nem csüngök régvolt szép álmokon.
Persze az álmokat merészen
megtartom magamnak egészen,
de vágyak már nem nyújtóznak velem.
Ez már csak emlék. Nem szerelem.
Elbúcsúzom…
2005. 02. 02.
Napok óta csak búcsúzkodom…
arcodtól, szemedtől, kezedtől,
s míg néha a múltba kalandozom
elbúcsúzom a bűvölettől.
Nem akartad, hogy szeresselek…
ne fájjon az, hogy viszont nem szeretsz.
Nem engedted, hogy keresselek,
s csak azt adtad, mit baj nélkül tehetsz.
Nem fájsz már, és nem is hiányol.
Lezártam végre ezt a zord lapot.
Talán így a jó… és már nem hibázol.
Én szerelmet másnak még adhatok.
Még mindig…
2004. 06. 28.
Lassan kihunynak az égi fények: esteledik megint…
a horizonton lilás kezével az alkony búcsút int.
Ilyenkor lenéz rám az Isten, és talán mosolyog
mert vággyal, búval dacolva mégis itt vagyok:
itt ülök, és szívemben remény nő… pedig nincs minek…
hiszen nem kellek neked már… s nem kellek senkinek.
Mégis boldogsággal tölt el, hogy nemrég átölelt karod,
s még mindig tudom remélni, hogy egyszer újra akarod…
Mégsem haragszom…
A fájdalom elcsitult, a szívem néma.
Már csak néha-néha és alig hiányzol
bár arcod feldereng előttem még párszor
és hangod is fülemben visszacseng néha.
Bántásaid rólam már rég leperegnek…
te dacosan, magadba fordulva hallgatsz
és már kedves-megértőn nem vigasztalgatsz
nehéz óráin magányos életemnek.
Figyelmed rég elillant, a varázs elmúlt.
Amitől nemrég minden érzéked felgyúlt
ma már nem vonz téged, cseppnyit sem mámorít.
Vélt sérelmeidtől a lelked oly feldúlt,
hogy úgy tűnik: sosem volt, ami már elmúlt.
Engem most már csupán igazam bátorít.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
